Eddig három alkalommal volt lehetőségem arra, hogy részt vegyek az ENRS/ESZEH Sound in the silence című nemzetközi projektjében a diákjaimmal. Minden évben egy vagy két helyszínen kerül megrendezésre az egy hetes projekt. Ennek keretében 4 különböző közép-kelet-európai ország diákcsoportjai működnek együtt - szakemberek és művészek vezetésével, támogatásával - egy nehéz huszadik századi történelmi téma feldolgozásán. Minden évben más helyszínen találkoznak a pályázat alapján a részvétel lehetőségét elnyerő diákok és a tanárok. A projekt kezdetén szakemberek és történelmi emlékhelyek, múzeumok anyagának megismerése után workshopokban keresik a számukra hozzáférhető művészeti kifejezési formákat, alkotják meg közösen a saját művészeti alkotásukat, és a program zárásaként egy előadást hoznak létre, amelyre a közönséget (ismerősöket, érdeklődőket) is meghívják. A tanároknak ebben a folyamatban szervezési, gondozási és nevelési feladatai vannak. Támogatni kell a diákokat a felkészülésben és a projekt során megélt élmények (szép és nehéz egyaránt van) feldolgozásában. A projekt napjai rendkívül komplex és intenzív munkával telnek. A projekt angol nyelvű, angol nyelvű előadásokat hallgatnak meg, angolul alkotnak, kommunikálnak, ismerkednek, közben pedig művészi alkotást hoznak létre, megtanulják gondolataikat és érzéseiket a művészet nyelvén kifejezni, megismerik egymás nézőpontját, kultúráját, de végül egy közös nyelven, a művészet nyelvén szólal meg a produkciójuk. Ez számomra minden alkalommal maga a csoda, amelynek létrejöttét testközelből figyelhetem meg. A projekt mottója: "History through art".
A 2016-os kiadás dokumentumfilmje: www.youtube.com/watch?v=j1f8SNz0TYo
A 2022/23-as kiadás képeit meg lehet nézni itt. Külön csodálattal adózom Agnieszka Wanat fotósnak, mert csodálatosak a képei, és általuk mindig újra át tudom élni a találkozás hangulatait. enrs.eu/edition/sound-in-the-silence-2022-23

Be is jelentettem nagy sejtelmesen, hogy egy vendéget várunk, aki hamarosan, néhány hét múlva megérkezik. A hetek teltek-múltak, és annak rendje és módja szerint minden óra azzal kezdődött, hogy valamelyik gyerek csillogó szemmel megkérdezte, hogy megérkezett-e már a mackó. Nos, a mackó nem érkezett meg. Soha. Nyomozásba kezdtem, a Magyar Postával hosszasan levelezve, a projektgazdával együttműködve igazoltuk, hogy feladta, igazoltuk, hogy nem érkezett meg. Hivatalos levelek jöttek-mentek. A maci szőrén-szálán eltűnt. Éreztem némi gyanakvást is, hogy az a maci, aki addigra már az egész világot körbejárta, és mindig élményekkel és ajándékokkal megrakodva folytatta az útját, vagy épp tért vissza Berlinbe, nos, ő nincs többé. Nyomtalanul eltűnt. Nagy volt a kétségbeesés mindkét oldalon, és érkezett a mentő ötlet: egy másik látogatása alkalmával Petziről készült egy papírmasé változat, amely kifejezetten csúnya volt - bocsánat a becsmérlő kifejezésért (valahol néhány gyerek nagy gonddal alkotta) de -  a kép is igazolja. Nos, Petzi II. már szerencsésen megérkezett, méghozzá ajándékokkal és édességekkel megrakodva. Az osztállyal pedig számos kalandban volt része: Indiana Petziként megjárta a dzsungeleket, túrára ment, megünnepelte a születésnapját a barátaival. Az osztály tanulói pedig élőképes képregényt készítettek a kalandokról. Az osztályterem berendezéseiből és növényeiből alkották meg a háttereket, a többi szereplőt a gyerekek otthonról behozott plüss-kedvencei alakították. A csapatok megírták a saját történetüket - németül - a szereplők rövid kis szövegeit. Ezek után a csodás, vadiúj digitális kamerámmal - egy egész féléves különmunkám árát költöttem rá akkor, és nagy dolognak számított - lefényképeztük az egyes jeleneteket, és ezekből beszédbuborékok beszúrásával készültek a Petzi-képregények, amelyeket a quia.com oldalon létesített blogon tettünk közzé. Majd, miután Petzi továbbköltözött Vorarlbergbe, még egy darabig követtük az útját. Máig bánt, hogy nem tudom mi történt Petzivel. Főleg az elintézetlenség, az elvarratlanság, a közöny, ahogy meg lehetett engedni, hogy egy külföldi, ajánlott csomag így eltűnjön. Persze Petzi II-ből kihoztuk a legjobbat, és aztán lett Petzi III is, aki újra egy csodás, barna berlini plüssmackó volt. De ő már nem jött el hozzánk. Sajnos a feltöltött diákmunkákat már nem lehet megnyitni, csak a történetet lehet nyomon követni a Quia oldalán. Linkje: www.quia.com/pages/smarta/page2
Miért írtam meg ezt a történetet? "Ez a harmincötödik tanévem tanárként. Nem gondoltam volna, hogy megérem, még csak nem is terveztem. Ha ezt tudom, talán nem csinálom ilyen nagy elánnal. De hát úgy gondoltam, hogy minderre kevesebb időm lesz, így nagyon intenzív lett minden. Ezért ezt az évet - a tavaszra várható világvége elmaradása esetén - azzal ünneplem, hogy minden héten megosztok egy-egy projektet a pályafutásomból, amelyeket fontosnak érzek és jelentenek számomra valamit (sokat)."

Sok gyerek szorong, érzik, hogy nehézségek előtt áll a világ, az ország, az iskola. Új érettségi is lesz a következő tanév végén, több anyag, kicsit más, mint amit eddig láttak. Örülnek a társaiknak, szeretnének ők is diákok lenni, megélni a kamaszkorukat, hogy diákcsínyek enyhítik a fegyelem keménységét, szeretnének szerelmesek lenni, örülni, ha jól sikerül egy dolgozat vagy elismerést kapnak. Látom, hogy kapaszkodnak a megszokott mindennapok ritmusához, mert az enyhíti a bizonytalanságot. Én adnék még egy esélyt annak, hogy érdemes iskolába jönni, érdemes minden reggel felkelni, izgulni egy felelés, egy dolgozat miatt, örülni, hogy valamit meg tudunk csinálni, amit korábban nem, hogy fejlődünk, okosodunk. A történelem órák szerintem tudnak ebben segíteni. Mert a történetek életet mentenek, a közös történetek megtartanak. A történelem fonalához - mint Ariadnééhez - mindig vissza lehet találni. Ha itt megélik a diákok, hogy "értékelik, ismerik, tisztelik őket és biztonságban vannak" (Gregory M. Walton nyomán www.1001tortenet.net/frissensuumlltek-blog/2022-januar-10-negyedik), ha megélik, hogy a tanórai tananyaghoz nagyon is közük van, akkor valamivel több lesz a remény ma, mint tegnap volt. A történelemhez főleg nem az a közük, hogy majd egyszer megírnak egy hosszú érettségi dolgozatot, és húznak egy szóbeli tételt, remélve, hogy megússzák a "nemszeretem" témákat. Azt viszont, hogy mi a közük a történelemhez, nem én mondom meg nekik, jó, ha maguk jönnek rá. Két okból is fontosak tehát az órát tagoló rituálék: szorongásoldás és bevonódás, odatartozás szempontjából is. Számomra a vigyázállás jelentés már nem tölti be ezt a funkciót, ennél több kell. Rituálé persze az óra eleji röppentyű, pötyizés, felelés és társaik is. Szimpatikusabb számomra az ismétlődő "felidéztető gyakorlás" www.1001tortenet.net/frissensuumlltek-blog/2020-december-30-felidezteto-gyakorlas, az "egyperces", az online kvíz, csoportos kikérdezés www.1001tortenet.net/frissensuumlltek-blog/2022-februar-11-otodik
Ebben az évben hangsúlyt szeretnék fektetni ezekre a kicsi, ismétlődő, lehetőleg stresszmentes rituálékra, amelyek megszokottságukkal, ismétlődésükkel várt és felüdülést, élményt adó eseménnyé tehetik a töriórát. Hát, ez így leírva elég fellengzős, de ezt szeretném. Néhány napja olvastam az egyik kedvenc pedagógiai blogomon egy ajánlást: www.edutopia.org/article/daily-ritual-builds-trust-and-community-among-students Az egyik első tanórámat ezek után a nyughatatlan lelkű egyik nagyapám emlékének dedikáltam az egyik osztályomban. Nem ismertem őt valójában, mégis tudom, hogy nehéz élete volt, furcsa személyisége, és tőle kaptam  a felejthetetlen, nagyszerű apukámat. Össze sem tudnám számolni, hány kilométert tehetett meg gyalog, fagyok és rekkenő hőség közepette a második világháború poklában a Don-kanyartól Németországig, majd haza, Tiszaföldvártól Kaposváron át Pécsig. A diákjaimnak felajánlottam, hogy ők is lehetőséget kapjanak, hogy egy-egy történelem órát a családjuk egy tagjának dedikáljanak. Nem kell, hogy dráma legyen, tragédia, szégyen vagy dicsőség. Történet és kötődés legyen benne. Vagy humor. Elég 5 perc az óra elején. Szeretném megköszönni a csodálatos 11.a-nak, hogy jelentőséget adhattunk az elmúlt héten az iskolába járásunknak.

Két könnyed, játékos ismétlő feladatot hoztam, mindkettőt kipróbáltam, és viszonylag jól működtek.
Mindkettő azon alapul, hogy a történelem órákon gyakran kerül sor személyiségek, korszakok összehasonlítására, ami azért is hasznos, mert így gyakran van alkalmunk régebbi tananyagok felelevenítésére.
1. "Kifli vagy zsemle?" Egy nyár eleji tréningen - egész más összefüggésben - került elő ez a gyakorlat.
Egyszerűen csak választani kellett két dolog között, és annak megfelelően a terem jobb vagy bal oldalára sétálni.
Ez alapján állítottam össze a mellékelt ppt. A feladat annyi volt: A kivetített személyiségpárosok közül kellett választani és jobbra vagy balra sétálni. Hogy kinek mi volt a választási szempontja, és miért döntött egyik vagy másik személyiség mellett, az csak azután derült ki, hogy mindenki elhelyezkedett a megfelelő oldalon. A szempont lehetett szimpátia, de bármi más is, amit a diákok a saját ismereteikhez tudtak kötni. (Teleki pl. azért győzött az egyik diáknál, mert "földrajzos" volt.) Önkéntes jelentkezés alapján lehetett indokolni, de én is szólítottam egy-egy diákot. Passzolni persze lehetett. Voltak vicces és komoly szempontok is. Utána lehetett róla beszélgetni. Kb. 10 perc volt. Ha bevált, lehet folytatni a sort. A ppt a képre kattintva letölthető.

2. A másik ismétlés is hasonlóan játékos és könnyed, mégis sok szempont elő tud jönni közben. Egy szerencsekerékre felkerült sok személyiség neve. Minden körben két személyiséget sorsolunk ki, és Mentimeter nyílt végű kérdés diatípusával a két kisorsolt személyiség között felfedezendő három hasonlóságot kellett beírni. Na, jött itt is, hogy mindkettő férfi, meg mindkettő szakállas, és persze mindketten meghaltak stb. De azért - némi biztatásra érkeztek komolyabb gondolatok is. (Miután az lett a szabály, hogy amely szempont már szerepelt, az lehetőleg ne jöjjön újra.) Ez is folytatható 10 percig vagy ameddig elviselhető.
Szerencsekerék: https://old.wheelofnames.com/